Aztán az élet felülírta az elképzeléseimet. Mert bár sikeresen rátaláltunk az étteremre, végül az ajtóból visszafordultunk. Sötét, személytelen. De a valódi ok, amiért sarkon fordulunk, az egy áthúzott fényképezőgép képe volt. Tudom sokak számára ez talán szörnyen butaságnak tűnik, de engem mérhetetlenül bosszant az ilyesmi. Egyedül festmények esetén értem meg a fotózási tilalmat, de máshol nem igazán. Ha a könyvét már a fogadópultnál megvehetném, akkor miért ne örökíthetném meg a helyet, ahová nem túl valószínű, hogy visszatérek?! Ez most egy időre visszavett a lelkesedésemből. Valahogy nagyon nem így képzeltem.
De az utolsó napi fantasztikus ebéd a Moro-ban feledtette a csalódottságom. Az étteremről nem tudnék elfogulatlanul nyilatkozni. Családias, világos, barátságos mindenféle sznobizmust nélkülöző hely.
Mindenki kedves, mosolygós, segítőkész és türelmes. Ami a mi ételválasztási procedúránk mellé azért lássuk be nem árt 🙂 Az asztalon friss házikenyér, olívaolaj, só, bors kínálta magát. Nagyon kellemes vörösbort ittunk hozzá, míg az étlapot böngésztük. Mivel pár hetente változik a kínálat, így viszonylag kevés étel közül kellett választanunk, de persze így is minimum kétszer kértünk időt a pincértől. Az ételek mind szemre, mind ízre fantasztikusak. Én parázson sült malachusit ettem sevillai narancsszósszal és rozmaringos burgonyával, Tamásom pedig egy faszénen grillezett báránysültet választott steak burgonyával és churrasco mártással.
Nem panaszkodom 🙂
boldog ember 🙂 !